Avagy a semmitől sem mentes vegán hókifli története

Az idejét sem tudom megmondani, mióta nem használtam fehér cukrot a konyhámban. Mert hizlal, mert egészségtelen, mert nem tesz jó a vércukor-inzulin-háztartásnak és - ha tényleg teljesen őszinte akarok lenni - kicsit talán a trendek miatt is. A fehér cukor fogyasztásával annyira összekapcsolódott a diabétesz, a háj, és körbelengi valamiféle szocreál atmoszféra, hogy szinte démonizált termékként van jelen a köztudatban. Persze főként azokéban, akik például képesek megfizetni jóval drágább, pótlására többé vagy kevésbé alkalmas társait. Mert sokan ezt nem engedhetik meg maguknak. Természetesen ez az írás azokra sem vonatkozik, akik bármilyen ételallergiában vagy -intolarenciában, netán cukorbetegségben vagy inzulinrezisztenciában szenvednek.

A bioboltok polcán számtalan, cukor helyettesítésére alkalmas szer található. Sokszoros áron, persze. Van xilit, eritrit, stevia, kókuszvirágcukor és almacukor, no meg különféle szirupok. Ezeket már nem is ismerem igazán. Por állagú barátaikat használtam éveken át, nem azért, mert mondjuk cukorbeteg lettem volna, hanem egyszerűen azért, mert azzal keltem és azzal feküdtem, hogy a fehér cukor egészségtelen. 

Aztán olvastam arról, hogy a mesterséges édesítőszerek nem tesznek túl jót az idegrendszernek, a cukorpótlók pedig ugyanúgy kiváltják az inzulinválaszt, mint a klasszikus cukor, és már nem tudtam eligazodni a különféle diétás tippek útvesztőjében. Egyébként is, egészségmániám nem csupán a cukorra korlátozódott. A szénhidrátok is démonizáltak kissé, különösen a finomított változatok és nem is teljesen alaptalanul. Vannak irányzatok, melyek szerint a zsír fogyasztását kell kényszeresen kerülnünk, míg más trendek követői az alacsony szénhidrát-tartalomra esküsznek. Az élelmiszeripar pedig minden igényt kiszolgál. Széles skálája kapható a szénhidrátcsökkentett liszteknek és késztermékeknek, a magliszteknek, a lisztpótló liszteknek és emberi fogyasztásra megkérdőjelezhetően alkalmas lisztként viselkedő, ám főként vízben nem oldódó rostból álló nemtudommiknek. 

A testépítő étrend elvakult követőjeként egyéb elvetemültségekre is képes voltam. Az egészségmánia és izomépítés jegyében lowcarb és magas fehérjetartalmú csokoládékat majszoltam és ilyen beltartalmi értékekkel bíró süteményeket készítettem házilag. Pontos receptre már nem emlékszem, de a legtöbb sütemény jellemzően túróból, zabból, tojásból és vaníliás vagy csokis tejsavófehérjéből áll, esetleg egy kis maggal vagy aszalvánnyal ízesítve. Volt idő, amikor minden vasárnap ilyen túrótortát sütöttem, s azon igyekeztem, a zabliszt minél nagyobb részét tudjam kiváltani tejsavófehérjével, hogy még megmaradjon a sütemény jellege (és valamennyire fogyasztható maradjon). Persze az elszántság nagy úr, közel egy évig burkoltam befele ezeket a kreálmányokat, és sokat beszéltem arról, mennyire finomak. Ezzel persze - ahogy az lenni szokott - leginkább magamat akartam meggyőzni. Hogy ezek az édességek éppolyan jók, mint "eredeti" társaik, csak éppen hiperegészségesek és segítenek a céljaim (az izomtömeg-növelés) elérésében. 

Közel egy évig tudtam ezt bemesélni magamnak. Aztán fellázadtam. Többek között így találkoztam a növényi étrenddel - elkeseredetten alternatívát kerestem a műízű, utóízű, íztelen és egyszerűen csak rosszízű kreálmányok helyett. A túróra akkorra már rá sem bírtam nézni. Úgy éreztem, még egy hétvége magas fehérjetartalmú túrótortával és bánatomban  világgá megyek egy olyan országba, ahol a "cottage cheese" szót nem ismerik. 

De nem csak az a baj ezekkel az édességekkel, hogy bűnrosszak. Hanem, hogy hajlamosak vagyunk jóval többet enni belőlük. Ez látszólag ellentmondásnak tűnhet, ám nem az. Egyrészt, mivel kompromisszumot kell kötnünk, sokszor maradhat bennünk kielégítetlenség-érzés. Vágytunk egy jó sütire, egy kis édes ízre, persze meg is kaptuk, de nem volt az igazi. A másik, amit gyakran elkövetünk, hogy mivel ezek "egészségesek", ilyen-olyan "mentesek", ezekből aztán pukkadásig ehetjük magunkat. Ez azonban nem igaz. S a végén ugyanott kötünk ki: befalunk egy fél tepsi hiperhealthy, ilyen-olyan csökkentett süteményt, s kalóriában, szénhidrát-bevitelben ugyanott tartunk, mint egy-két szelet "klasszikus" édesség elfogyasztása után. Csak éppen nem élveztük igazán, és lehet, hogy magunknak se valljuk be, de hiányérzet maradt utánuk. 

Ezért idén óriási lépésre szántam el magam. Vettem a boltban egy kiló fehér cukrot és fehér lisztet. Én, az egészségtudatos, a sportőrült,  a vonalaira mindig figyelő. És ezekből sütöttem meg az advent első sütijét, a hókiflit, anyukám receptjét veganizálva. Attól, hogy a hókifli vegán lett, természetesen még nem lett egészséges. Erről írtunk már korábban egy hosszabb posztot. Például azzal, hogy a vajat elegánsan margarinra cseréltem, ezáltal a hókifli növényi alapúvá avanzsált, még egy fikarcnyival sem lett egészségesebb. Hogy is lenne az, amikor az egyetlen nem feldolgozott, nem finomított alapanyag benne a dió, ám elég kis százalékát teszi ki. A többi finomított szénhidrát és növényi zsír, jórészt. Kicsit te is beleborzongtál, igaz, kedves Olvasó? 

Ha olyan bátor vagy, hogy ennek ellenére is tovább olvastál, akkor jutalmul itt a recept. Jó szívvel ajánljuk kipróbálásra, több tíz éves, bevált formula. Ja, nem egészséges. De baromi finom. És ha megállod, hogy csak néhány darabot falsz be egyszerre belőle, akkor az égvilágon semmi bajod nem lesz tőle.

Vegán hókifli:

32 dkg liszt
12 dkg darált dió
9 dkg cukor
22 dkg margarin

Morzsoljuk el a margarint a liszttel, majd mehet bele a többi hozzávaló. Gyúrjuk át, aztán formázzunk lisztes kézzel kis kifliket belőle. Toljuk 170 fokos sütőbe 15-20 percre, majd azon melegében forgassuk őket vaníliás porcukorba.  Várjuk meg, amíg egy kicsit kihűl (ha tudjuk), és máris fogyasztható. Dobozban sokáig eláll, hogy pontosan meddig, azt sosem tudtuk meg eddig, mert mindig hamarabb elfogyott.